Honfoglaló őseink, úgy tűnik, főképp tarpán típusú lovakkal érkeztek a Kárpát-medencébe. Ezt a sírfeltárások egyértelműen igazolták, hiszen gyakran a harcos mellé temették a lovát is, és a csontmaradványokból tarpán típusú őslovat rekonstruáltak. Régebbi vándorlása során azonban a magyarság különböző török népekkel érintkezett, s kulturális és nyelvi kapcsolatba került velük. E népeknek, például a kazároknak, a kunoknak és a besenyőknek viszont taki típusú lovaik lehettek, ezekkel érkeztek ide.

Letelepedésük idején a két lótípus itt összekeveredett, így alakult ki az a magyar ős ló, amelynek egészen a mohácsi vészig tiszta vérű állománya volt az egész országban. A tarpán legközelebbi háziasított változata a huculok lovaként maradt fent napjainkig. A hucul nép a Kárpátok tetején, a Tisza és a Prut forrásvidékén él, Galícia és Bukovina határán. Kezükben a tarpán szívós hegyi állattá vált. Tanulékony, edzett, jóindulatú, munkabírásáról és szívósságáról legendákat mesélnek. Ha a honfoglalás kori magyarok lovát akarjuk visszatenyészteni, akkor a hucul a legjobb alany erre, mert mindazokat a genetikai információkat hordozza, amelyekhez a cél érdekében hozzányúlhatunk.

A magyarországi hucul állomány bizonyos taki jellegű bélyegeket is magán visel, tehát még közelebb van az ősi lovakhoz. Természetesen számításba jöhetne még Lengyelországban rekonstruált tarpán vagy a Hortobágyon az utóbbi években telepített taki is. A Monarchia széthullása óta több környező országban, Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában és Lengyelországban is vannak hucul tenyészetek, de ott más elvek alapján más változatokat hoztak létre. A lengyelek például foltos huculokat tenyésztenek. Nálunk a tenyésztés célja olyan ló, amilyennek Hankó Béla professzor 1942-ben a magyarok őslovát leírta: tüzes tekintetű, patkányszőrű és egérszürke tarpán ivadék volt?

A legnagyobb magyar hucul állomány a két világháború között a hadsereg méneskarának kezelésében a kárpátaljai Turjaremetén jött létre. Onnan kerültek ki a hegyvidéki harcokhoz a legjobb málhás lovak, géppuskás lovak és a szétszedett hegyi ágyúkat szállító lovak. A második világháború utáni Magyarország területén, sajnos, alig maradt hírmondó belőlük. Dr. Anghy Csaba, a budapesti állatkert egykori igazgatója kezdte ismét összegyűjteni az országban fellelhető hucul lovakat, és hozzálátott a vérvonal tisztításához. A tervszerű tenyésztés jóvoltából az állatkert kezelésében ismét kialakult egy hazai állomány. Ezek a kisebb ménest alkotó lovak kerültek 1986-ban az Aggteleki Nemzeti Parkba, Jósvafőre.

Az előbb már említettem, hogy a XVI. században a törökök bejövetelével változott meg a magyar lótenyésztés. Az istálló szó a mohácsi vész előtt nem is bukkant fel a magyar nyelvemlékekben. Ezután fényesebb keleti és nyugati fajták kerültek hozzánk: a lovagi játékokkal a nagy testű hideg vérűek, később az arab, a berber, az andalúziai és az angol vérvonalak. A keveredés azonban nem volt tökéletes, a nép lova továbbra is a szabadban tartott magyar ős ló (parlagi ló, parragi ló, tisztítatlan magyar paraszt ló) volt. Úgy látszik, ez a ló legtovább a Duna árterein maradt fent, ott az elkülönültség és az ártéri használat kedvezett a tartásának.

A parraginak mondott lovat még a vízrendezések időszakában is vadon tartották a Sárközben. Marmagassága 130 és 155 centiméter között lehetett, a régi leírások barnának, patkányszőrűnek, egérszürkének, széles szügyűnek, télen hosszú szőrűnek, bozontosnak, nagy hasúnak, de fürgének és szíjalt hátúnak mondták, hasonlónak, mint amilyennek Hankó professzor a magyarok őslovát leírta. Ebből a sárközi világból kerültek ki a legjobb hajóvontató lovak, ez a munka ugyanis századokon át önálló foglalkozásként élt a Duna menti településeken, s valószínűleg ez is segítette a fajta fennmaradását. Ez az előzménye és a magyarázata annak, hogy ismét lovak kerültek az ártérre. A kiválasztott élőhely ugyan sokkal kisebb, mint amilyennek a II. József korabeli első katonai térkép ábrázolja, de azért maradt annyi hely, hogy létrehozzunk egy újabb ártéri törzstenyészetet.