Jellemző az ember és a lovak kapcsolatára, hogy ezen emlősnek a legjobban felderített az evolúciós fejlődése. A lovak fejlődése 60 millió évvel ezelőtt kezdődött el Európában és Amerikában. Elsődlegesen három jelet kell figyelnünk:

• a testnagyság növekedését,
• az ujjak számának csökkenését - az ujjhegyen járás megjelenését,
• lombevésről a fűevésre való áttérést - a fogazat átalakulását.

A legősibb "lovacska" a Phenacodus nevű, róka nagyságú, fogazatában és ötujjú lábában ragadozókra emlékeztető - ám ujjai végén apró patácskákat viselő állatka. Az eocénban követte őt a mellső lábán négy, hátsón öt ujjú, 20-25 cm marmagasságú Eohippus (Amerikában), illetve Hyracotherium (Európában).

Ez után jött el a Mesohippus, illetve a Miohippus ideje (oligocén, kb. 35 millió évvel ezelőtt). Nekik már minden lábukonhárom-három ujj volt, és fogazatuk is erősen átalakult, növényevő jeleket mutatva. Ezekig a 60 cm marmagasságú állatokig a fejlődés az amerikai kontinensen zajlott.

Ez után azonban több új faj is megjelent, így Európában is elindult a lánc, azonban ezek holtvágánynak bizonyultak, és a tényleges fejlődés továbbra is Amerikában maradt: A miocénban alakult ki a Parahippus, majd a Merychippus. Itt már teljesen áttértek a fűevésre, a fogak innentől alig fejlődnek, a marmagasság már egy méter körül jár, és ugyan megmaradt a három ujj, de járásra már csak a középsőt használták. A következő lépésben azonban már ez is eltűnt, megjelent az első egyujjas ló, a Pliohippus.

Az arci bemélyedések, és az erősen hajlott felső zápfogak eltűnésével aztán megjelentek a mai lovak, akik az Equus névre hallgatnak. Ezek aztán négy alnemre bomlottak: Equus (valódi lovak), Asinus (szamarak), Hemionus (félszamarak), Hippotigris (zebrák).

Kelet-Európában és Ázsia füves pusztáin a háziasítás előtt, sőt még az elmúlt századokban is a lovaknak két vad formája élt. Viszonylag szűk területen, a lengyel-orosz síkságon volt honos az európai vadló, ahogy a lengyelek mondják, a tarpán. Csak a múlt század vége felé pusztult ki, akkor lőtték le az utolsó példányokat.

A tarpánénál sokkal nagyobb élőhelyen elterjedt keleti vadló, a Przsevalszkij-ló a felfedezőjéről, N. Przsevalszkij kapitányról, az egyik legnevesebb orosz Ázsia-kutatóról és felfedezőről kapta a nevét. Ő írta le és látta utoljára vadon ezeket a lovakat Mongóliában, az 1876-1877-es expedíciója során Dzsungáriában. Bizonyos feltevések szerint Belső-Mongóliában még ma is akadhatnak szabadon élő példányok. Az ottaniak ezt a lovat takinak nevezik.