Az íj az emberiség ősi fegyverei közé tartozik, körülbelül 50 ezer évvel ezelőtt jelenhetett meg. Az barlangfestményeken is ábrázolnak íjjal vadászó vagy harcoló embereket. Hosszú időn keresztül ezek a 150-200 cm hosszú, sőt szinte semmit nem változtak technikai szempontból.

Elkészítésük az összetett visszacsapó íjakhoz képest egyszerű volt. Tulajdonképpen egy kellően rugalmas fa testet meghajlítottak és a két végét összekötötték az íj húrjával. Ezek az íjak nem voltak erpsek és nem is vittek el túl messzire.

Az áttörést Kr. előtt 600 és 300 között a szkíták értek el, mikor feltalálták a visszacsapó reflex-íjakat, melyeket még tökéletesítettek is Kr. előtti III. században. A visszacsapó íjak sokkal nagyobb távolságig juttatták el a vesszőt, mint az addig ismert íjak. Tartósabbak is voltak, és sokkal tovább lehetett felajzott állapotban hordozni őket mint az egyenes botíjakat vagy hosszú íjakat. A magyar honfoglalók íjainak (X. század) teljesítményét csak 300 évvel később voltak képesek utolérni az egyenes íjakkal.

Az íjak legnagyobb hátránya a szélsőséges időjárási viszonyokkal szemben való érzékenysége volt. A csapadék és a nagy hideg könnyen károsíthatja az íjat. Az ókorban (és napjainkban is) a leggyakoribb íjász technika a földről álló vagy térdelő helyzetből való lövés volt. Szintén az ókorban már megjelentek a harci szekerek íjászai (asszírok, hettiták). Mozgékonyságukkal ezek az íjászok képesek voltak jelentősen befolyásolni egy-egy csata kimenetelét. A harci szekerek és népeik kora viszont hamar leáldozott a sokkal mozgékonyabb és nagyobb számban levő lovasíjász népekkel szemben.

Az általunk ismert legkorábbi lovasíjász népek a szkíták voltak. A lovasíjászat legnagyobb sikereit a Kr. előtti időktől a Kr. utáni XIII. századig, a Mongol birodalom bukásáig aratta. Az ezt követő időszakban még jelentős íjászatot, lovasíjászatot fokozatosan kiszorította a puskaporral működő lőfegyverek technikai tökéletesedése. Lovasíjászatot nagyon kevés kivétellel kizárólag csak a nomád népek alkalmaztak. Nem meglepő, hogy ezen népek szoros rokonságban is állnak egymással. A többi, a nomádokkal érintkező népcsoportok nem sajátították el a lovasíjászatot, akármennyit is érintkeztek vele, mert hiányzott belőlük a nomád élethez való érzék. Ennek a kulcsa valószínűsíthetően nem csak a civilizációk különböző szokásaiban, hanem az eltérő genetikai állományban, a vér különbözőségében rejlik.

A lovasíjászatot egy életstílus több évezredes ajándékának tekinthetjük. Hiába tudott és tud valaki íjjal lőni, lovagolni és mindezt együtt, az őseinek a pusztában kellett élnie, tudnia miként kell kitartó és jó lovat tenyészteni, jó íjat készíteni. Ahhoz, hogy elérhessük azt, amit már őseink elértek, akkor 1000 évvel ezelőttre vissza kellene költöznünk a pusztába. Ez a mai civilizált világban sajnos lehetetlen, de tudásuk egy része mindig nyitva áll előttünk, hogy jobbá tegyen minket, hogy közelebb vigyen a természethez. Az a tudás évezredeken át apáról fiúra, anyáról lányára szállt. Mára már szinte mindent elfelejtettek velünk, de tudni vélem, hogy a tudás és az emlékezet a vérünkben él, és onnan mint őseink leszármazottai bármikor meríthetünk ha kellő kitartással állunk neki.